Jónás Tamás: Vérveszteség

(Ebeknek)

1.
Elég elegem van. Eleganciám.
El-elmerengek még, mi kék a cián.
Meghat a hatása, mellékes, de hat.
Hány karátos az az arany öntudat?

2.
Apu fácánt fogott, ügyetlenkedett.
Segíthettem volna, hat éves gyerek.
Nemesebb volt nézni, büszke atya lett.
Azért a fácánból, este, nem evett.

3.
El akartam titkolni első sikerem.
Nem sikerült, nem maradt első soha sem.
Második sikernek nem örül, ki vad.
Veszíteni akarok minél hamarabb.

(Vérveszteség)

Ketté szakadt harisnyában
Bármi van is örök nyár van
Széle foszlott blúz alatt
Sivatagi táj marad
Védheted magad szavakkal
Támadással mit sem ér
Bibliai baj a bajban
Hasadhoz tenyér ha ér
Hiába szelíd a kockás
terítőre rendezett táj
Mit is tehet egy hegyomlás
Vagy az aki az alatt áll
Persze semmi panasz férfi
száját szitok el nem hagyja
Elég ha guggol és nézi
mi erős a gyenge hangya

(Jónás Tamás verselte két sóhaj találkozásáról)

mint kettő szürke fémpénz amit két fiatal kislány
elgurít a város széli agyonkopott járdán
és megütköznek szétpattannak eltűnnek a fűben
figyeltem rád sóhajtottam nem lehetett hűbben
nem feleltél elfordultál szemedben a villany
leoltódott és azóta sötétlila kínban
tapogatok falat ajtót körtét szádat számat
mi az ami ilyen csendben és melegen támad?
szél vagy vihar üresedés hétvége vagy féltés?
nincsen válasz olyankor mikor nincs igaz kérdés
letérdeltem fejet hajtva bőröm kezdett látni
éreztem hogy érzed te is: megtörténhet bármi
balesetünk véletlen volt majdnem belehaltunk
egy időben egy szájba s egy szívvel sóhajtottunk

 (illusztrálta Ivácson András Áron)

Muszka Sándor: Fehérnépecske bugyiharisnyába (Székely Balett)

Voltunk Vásárhelyen ember elvittünk vót a piacra egy duba pityókát s ott mind árultuk s a városiak vették. Igen de egy nap eladni nem tudtuk s reánk esteledett s mondom Árpi komámnak gyere menjünk nézzünk szét hadd lám itt milyen menet van. Bémentünk a főtérre ott vót az a nagy színház ki vót világítva úgy mint a karácsonyfa. Mondom a komámnak gyere Árpi menjünk szeg ide bé ne egy cseppet művelődjünk met nállatok es csak két könyvet láttam életemben a pártkönyvet s a bibliát. Na műnk a jegyeket megvettük s azzal béduvattunk egy irtó nagy terembe s leültünk a jó bársonyszékekre s há egyszer kezdenek harangozni. Münk ügyesen keresztet vetettünk s gondoltam magamba méges csak jó hely ez a város ha ilyen istenfélő népek laknak itt. Na de kettőt nem kongattak hát egyszer a villanyt elvették s aztán egy szentpercre meg es adták de a villanykörtéket kiverhette a villany met mán csak a színpadon égett. Erre a firhangot elhúzták s há látom fut bé egy jóforma fehérnépecske bugyiharisnyába s kering a szinpadon s rázza ja kezeit s emelgeti a lábjait mint a beteg tyúk. Ej gondoltam magamban irtó ügyes leányka mien kár érte hogy ilyen beteg s sovány es erőssen hogy a vider tejet a csarnokba elvinni nem tudná. De ezeket még végig se gondolhattam met bérontott utána egy pasas es s az es bugyiharisnyába vót s a lejánka derekát elkapta s a feje föli felemelte. Aztán visszaengedte egy kicsit megszagolta s letette met ejszen nem kelett neki. A leánka elfutott a pasas utána s esment elkapta s esment felemelte megszagolta s letette a leányka esment elfutott s a pasas esment utána s mind így vagy harmincszó negyvenszer. Aztán mire a pasas kedvet kapott vóna s a leánykát es elfogta hát a villanyt felgyújtották s nekünk kellett visszamenni a piacra. Na aztán másnap a pityókát eladtuk estére de mondom Árpi komámnak gyere még egyszer mennyünk mi oda a színházba el met látod e a tegnap es milyen fájin cinkák vótak. Na aztán el es mentünk s esment a jegyeket megvettük s béültünk abba a nagy terembe a jó bársonyszékekbe s harangoztak s azzal a villanyt elvették. A firhangot elhúzták s há mögötte két pasas úgy énekelt, hogy a fülünk csengett belé de érteni egy szavikat nem értettük. S aztán jött vagy két fehérnép es nagy cicomásan s énekeltek azok es de inni elötte ihattak met a kezükbe semmi nem vót. Na s mi ott mind halgatkoztunk mint a süket disznyó a buzába s egyszer aszongya a koma ő ki kell lépjen met erőssen kell huggyozzon s aztán én meséljem el hogy mi történt. Na de itt kezdődtek a bajok met Árpi komám kiment s bényitott ide es oda es de a budit nem találta s aztán bényitott még egy helyre s ott olyan erőssen égett a villany hogy ő eleget jártatta a szemit de semmit nem látott csak egy asztalt s rajta egy vázát virággal. Erre ő odament a virágot a vázából kihanyitotta s a vázába beléhuggyozott s aztán azzal megtért s jött vissza s ült le mellém. Visszajött s aszongya na mi volt koma. Há mondom ezek az énekelők éppen hogy a szinpadról kimentek béjöttél te s a virágot a vázából kihanyitottad s azzal beléhuggyoztál s jöttél vissza ide. Igen de erre az emberek es kezdték a komát megismerni s kezdtek münket kacagni s szídni úgy hogy a szégyen majd megölt. Mondom gyere koma eresszük szeg ki az ajtón met ezek még münket ejsze megütnek. Azzal münk az ajtón kifordúltunk s a dubába bé s eresszed hazafelé. Elég az hozzá hogy a nagy ijedségtől a komámnak olyan gyomoridegje lett hogy Dánfalva elött a mezőbe egy akkorát szart hogy a csobány kutyák egy hétig ugatták azt hitték medvebocs. Aztán hazaértünk de mű többet színházban azóta se voltunk.

(fotó: Man Ray)

Noszlopi Botond: A pusztulás szigete

(Egyfajta panasz)

Reggel beveted az ágyam,

még meleg, közben vacogva öltözöm.

Valami szobanövénnyé váltam,

tán kaktusszá, s te a kéretlen öntözőm

lettél. Elviszed a szennyesemet,

hogy mint patyolat és élre vasaltan

kapjam másnap, mikor légiesen

behozod a napi teendőimet szavalva.

Ételt készítesz, s amíg a tápot

magamba szívom, buzgón porszívózol.

Attól a naptól, hogy megismertelek,

a rend szigora mérgez. Az átláthatatlan rendé,

mely idegen, bénít engem, káosztalant,

s cserében fölém emel téged.

Nem tudom pontosan, miként történhetett,

az őrszem elaludt tán, vagy megszökött.

És Domina győzött, és Domina boldog,

hisz bizarr gyönyört kínál fölöttem

e helyzet: szent teljhatalmat.

Tény, hogy mára már gondoskodni magamról

nem tudok, és belepusztulnék, ha nem lenne,

aki kicseréli alattam néha a földet, de ne vedd

hálátlanságnak, hogy még lázadok ellene.

Este megveted az ágyunk,

összebújsz velem, belepirul a szobafény.

Lehetne szebb, valami közös álmunk,

lehetne összehangoltabb az elménk.

Milyen különös ez a fajta szerelem,

s ezek a megjátszott, kellemetlen hadak’.

Még le sem hunyom a szemem és elárulsz,

és le sem hunyod, és elárultalak.

(A pusztulás szigete)

Negyed évszázada önmagam

enyésző vadhúsába zárva

élek e szigeten, s körülvesz

kihamvadt szerelmek nagy árka.

Benne sósav gyűrűzik mélán,

s miként a múltból régi arcok,

e zöldes léből néznek énrám

elfojtott vágyak és kudarcok.

Úgy átlépném, feledve mindet –

gondolom, míg dermedten állok:

burján-inak lábamra nőttek,

mert túl széles és mély az árok.

S e sötét mélység vonzza őket,

szagom erős szag, szinte kábít.

A távolból hozzám repülnek,

s ölelnek végső ájulásig.

(illusztrálta: Ivácson András Áron)

Korpa Tamás: Kerti szobor

I.

a faredőnyön loccsan a délelőtt az árnyék
és kanyart vesz be lágyan a puhatestű holtág
s egy hajó évek óta


II.

mint egy szerb-horvát bán görög-római isten
vagy vidéki bús kertész ki részmunkaidőben
dús hajókat rakod ki és teafiltert áztat
poharak kancsók mélyén ki ez a ravasz isten
tömény szoborrá gyűlve kinek a szóvivője
és miféle menedzsment mely küldte mennyi transzport

testtartásához illőn (nyakán biccentve könnyen)
drogos mogorva kábult délelőttön születve
(áldott határidőnapló rögzít itt fel mindent
az idő szájpadára s mozdulni kész a nyelvtő)
kék tafota köpenyből karcos fekete zaccból
már sűrű őszi bőrben gyűlik szoborrá össze -
hisz el sem kezdődött még igaz kitart örökre
egy tárgy mögül az árnyék kidőlve mint a nyárfák
dús lombja rég a törzsről
rakodni jár a lélek
beléd visszahadarva mozdulni kész tagokkal
ő ízlel gyúr örökké. 

(illusztráció: Nagy Zenkő)

Potozky László: Menedék

A lány román volt, először nem is értettem, mit akar. Az operánál jött szembe velem, rajtunk kívül senki sem járt az utcán. Alacsony volt és vézna, szeme sarkában már mélyültek a szarkalábak, pedig nem lehetett idősebb nálam. Horgolt sapkája alól pislogott fel rám, magányosnak tűnt.

– Kérdezhetek valamit? – ismételte.

– Kérdezz – mondtam.

 Zavaros elbeszéléséből mindössze annyit tudtam kivenni, hogy nemrég érkezett vonattal Nagyváradról, most pedig nincs hová mennie, ezért gyűjt pénzt, hátha be tudna ülni valahová; eddig négy lejt sikerült összekaparnia, nem tudnám én is kisegíteni valamennyivel? A pénztárcám után nyúltam, és vártam, mikor vágnak tarkón valamelyik sötét szögletből, de semmi sem történt. Kivettem egy egylejest, és odanyújtottam neki.

– Kérsz egy cigit? – kérdeztem.

Mohón kapott a csomagból kihúzott szál után, arca felvillant a gyújtó lángjánál. Hópelyhek telepedtek vastagon kifestett szempillájára, majd úgy csordultak alá az arcán, akár valami üszkös könnycseppek.

– Köszönöm – mondta.

Rágyújtottam én is, fújtuk egymás arcába a füstöt. Vártam, hogy továbbinduljon, de ő csak toporgott egy helyben.

– Messze laksz? – kérdezte aztán.

– Messze – feleltem.

– Veled mehetek, míg kitart a cigi?

Megszorítottam zsebemben a teli csomagot. – Jöhetsz – mondtam.

Vadul kavargó havazás kísért hazáig, a lépcsőház előtt felrezzent, amikor a kulcsom után nyúltam. Alig nyitottam résnyire a kaput, ő máris besurrant, mint egy meleg kályhát kereső macska. A lépcsőn felfelé hallottam, ahogy piheg mögöttem.

Kinyitottam az ajtót, de még ki sem húztam a kulcsot a zárból, ő máris a kilincsre fonta az ujjait. A sötét előszobában a lakótársaim cipőjére taposott.

– Hol a fogas? – kérdezte.

– Nem számít – mondtam.

– Villanyt sem kapcsolsz?

– Nem – mondtam.

– Szégyellsz?

– Igen.

A vállára tettem a kezem, úgy vezettem el a szobámig. Szótlanul dobta le kabátját a fal mellett heverő matracra. Adtam neki egy pokrócot, én az ágyra dőltem. Meg sem várta, hogy elforduljak, letolta a nadrágját, aztán elvackolta magát. Vastag sötétítők rekesztették ki az utcalámpák derengését, a szoba másik végéből nem láthattam, de éreztem, hogy néz. Csak akkor hunytuk le a szemünket, ha nagy ritkán egy autó fényszórói belezavartak a sötétségbe.

Nem tudom, hogy aludtunk-e, vagy csak néztük egymást egész éjszaka. Hajnalban felkeltem, és a matrachoz léptem. Még mindig az ágyamat bámulta.

– Fordulj a fal felé – mondtam, és félrehajtottam a pokrócot.

Feneke forró volt, amint az ágyékomhoz rántottam, és térdig toltam átnedvesedett bugyiját.

– Te egy jó ember vagy – mondta.

Azóta gyakran találkozom vele, ha éjszakánként egyedül sétálok a városban. De többé nem szólít le. Még csak rám sem néz. Én meg mindig átmegyek a másik oldalra.

(fotó: Solymosi Dóra)

Ivácson András Áron grafikái I.

Szalma Réka: t°C

(Valaki más)

1.

Valaki mást megszeretnek,
ölelgetik valahol.
Az én utcámban krumplit esznek,
melléje húst pedig sehol.

Valaki más helyettem ír

világrázó rendeket,

minden polcod nyikorogva

terhe alatt megremeg.

Valaki dunyhába fekszik,

míg járok mérföldeket,

ugyanúgy talált meg ő is,

ahogy elvesztettelek.

Ha valaki megszeretne

téged ahogy kellene,

olyan messze mennél tőle,

mint Istentől Mengele.

2.

Nem te vagy már, valaki más

nemzette utódaid,

te csak nézed, hogy a fiad

más húsából jóllakik.

3.

Valakinek verset írnak,
versek ezreit neki.
Az én lírám oly magányos,
még anyám is megveti. 

(t°C)

Volt egy oly szegény kedvesem,

vagyona vagy ezer számla,

de ha hozzá jártam télen,

olyan meleg termett nála,

mintha bárányt nyúzna éjjel,

s mindig nyakig betakarna

a bőrével, és ha még egy

fokkal vágytam magasabbra,

- még ha el is fogyott a fa -

mindenét a kemencébe

beledobta, s jót akarva,

szerelmünk is rávetette.

(Ivácson András Áron illusztrálta)

Stiller Kriszta: ködforgató

(nagyvérkör)

tegnap éjjel megint elhagyott az isten
azt hazudta, azért ment el, hogy segítsen
valami feltörne tüdőmből egy szívig
üvöltenék. minek? itt süketség dívik
kettévágott nyakkal fénnyel telt a torkom
oda hullottam, hol nincs már semmi dolgom
minden könnycsepp pára, felhő lettem részben
két szárnyatlan angyal zúg a széltörésben
szépen kussolok, míg tépnek hajat, vállat
mivel ez nem mese, nem beszél az állat
kicsit még érdekes a megszokott virtus
ünnepi mulatság, hétköznapi cirkusz
íme, hölgyek, urak: megnézhetik ingyen
hová folyok lassan, hogy tűnik el minden
megszemlélhető a valóság torz mása
megnyitott mellkasom minden dobbanása
ami a szívemen, uram: nincs a számon
bár téged kereslek, magam nem találom


(ködforgató)

része vagyok múltnak, mindenféle rögnek
csak egy apró állat, amit felköhögnek
szárnyak helyett évek, az amiket bontok
falrafröcskölt élet, zsidóvörös pontok
társak közé zárva világít egy csempe
fénye olyan néma, nem tudom, hogy csend-e
démonok gőzölnek, szappaníz a számban
bőrkötés rohaszt meg, homlokomon szám van
hullámzik a padló, mások vízen járnak
egymás sötétségét oldják színvak árnyak
kifordult csuklóján órát néz az ördög
most még délelőtt van, mindjárt nagycsütörtök
reggelnek túl este, estének túl reggel
mezítláb jön krisztus, szíve helyén heggel


 (fotó: Rudolf Koppitz)